Községünknek, Tófalunak a határában, annak legkeletibb részén a síkságból kiemelkedik egy dombvonulat. Nagyszüleim, dédszüleim emlékezete szerint ezen magaslat az 1849-es kápolnai csata után, annak emlékére kapta a mai Honvédhalom nevet. Azelőtt a határrész neve Vágás és Baglyos néven volt ismert. E domb oldalán, a falu felé eső részen ki tudja milyen régen egy forrás fakadt fel, amit kimélyítettek, hogy meríteni lehessen belőle. Nagyon régóta, lehet 200 éve is, hogy szokássá vált e forráshoz falunkból, de a környező községekből is szép időben, vasárnapokon, s főleg Mária-ünnepeken kijárni, ájtatoskodni egy oszlopra szerelt Mária -kép előtt, amit a forrás fölé állítottak. Szokás volt a forrásból vizet hazavinni, betegekkel megitatni, vagy a beteg testrészt lemosogatni, gyógyulást remélve. Maga a táj is igen kedves, áhítatra sarkalló, szép a kilátás az egész Tarna – mentére, sőt a Mátra déli oldalára is. Az öregektől úgy hallottam, hogy a forrás vize a legnagyobb aszály idején sem apadt el, miközben a közeli Kígyós laposon, a mélyre ásott gulyaállási kútból kiszáradt többször is a víz. Egyszerű ésqárású elődeink számára, akik sem geológiáról, sem hidrológiáról nem hallottak, ezen tény bizony igen jelentős volt. A következő sorok megértése végett szólnom kell a Honvéd-halom régebbi tulajdonviszonyairól. A földterület a kiskúti táblától délnyugatra már sík terep, de a két háború közt megszűnt Honvédhalom-pusztával a Debrői-uradalom tartozékaként tulajdonosai a gróf Károlyi család tagjai voltak. Az a tábla föld is, aminek felső sarkában a kiskút van, uradalmi terület volt, nem a tófalui parasztok birtokolták. így az uradalom hatalmasai, akiket régebben tiszttartóknak, ispánoknak hívtak, bizony nem nézték jó szemmel, hogy Tófaluból, de más helyekről is csoportosan, gyalogosan, de sokszor lovaskocsikon járnak a hívek imádkozni, sokszor kárt okozva a vetésben. Nagyszüleim emlékezete szerint, akik akkor még gyermekek voltak, a kiskutat, ami olyan egy méternyi mély volt, csak betemették, így gátolván az odajárást. A forrás vize azonban nemsokára újra a felszínre tört, s szétfolyva a lejtőn a tábla egy részét úgy feláztatta, hogy az uradalom ökrei
térdig süppedtek a sárba. A falubeliek ezt intő jelnek véve, újból kiásták a kiskutat, hordván a vizet a betegeknek, virágcsokrot kötözve az újból felállított Maria képre. így folyt a huzavona az uradalom es a falusiak között hosszú évekig, míg nem egy igen jelentős esemény szabott irányt a fejleményeknek. A Debrőiuradalomban éppen egy igen durva, telhetetlen tiszttartó volt az úr, aki keményen ráparancsolt a Honvédhalom-pusztán lakó kerülőre /mai szóval mezőőrre/, hogy mindenkeppen tiltsa meg a falubelieknek a kiskút látogatását. A kerülő, Gyetván Janos, maga is nagyszájú, káromkodós ember leven, ha észrevette a csoportosan közeledő híveket elállván az útjukat, erőszakkal visszafordította őket. Nagy volt akkor a hatalma az uraságiak közül meg a legkisebbnek is.

Történt aztán egyszer, hogy a tiszttartó úr hintón közeledett Debrő felől Honvéd-halomra, de ahol az út a kiskút fele elkanyarodik a hintó előtt a lovak egyszerre csak megálltak. Kérdi a tiszttartó a parádés kocsistól: „No mi van? Miért álltunk meg?” Azt mondja erre a kocsis: „Nem mennek a lovak!” Erre a tiszttartó: „Vágj közéjük!” A kocsis közben a kalapját is levette: „Hat nem latja tiszttartó úr előttünk a kormenetet a kiskúthoz?” Felel a tiszttartó. „En bizony nem.” Mikor aztán elvonult a kormenet, a lovak megindultak maguktól, a kocsis is feltette a kalapját, az ura pedig a háta mögött nagyon megszeppenve, azon gondolatra jutott, hogy itt most egy csodaszámba menő esemény játszódott le. Beérkezvén Honvédhalom-pusztára ki is adta a parancsot a kerülőnek, hogy engedje a népeknek a zarándoklatokat. A mai kor modern gondolkodású embere erre könnyen azt mondja, hogy nem volt egyéb, mint hogy a lovak a meredek kaptatón kifulladva megálltak
fujtatni, mert ott éppen egy rövid szakasz a legmeredekebb az útból. Olyan is van, aki a parádés kocsis turpisságát gyanítja a dologban. En ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy bárhogyan is esett a dolog, a kocsis egy igen talpraesett, karakán ember volt. Mindenesetre a gőgös úr úgy megijedt, hogy tovább nem mert ellenezni semmit a birtokon, elődeink pedig elégedetten nyugtázhatták, hogy a Jóisten működött közre, azt pedig szentül hittek es hirdettek, hogy a megholt hívek lelkei tartottak kormenetet a hintó előtt. Nem háborgatta tovább káromkodásával Gyetván kerülő sem tovább őket. Ennyit a régi időkben történtekről, amit az elődök megőriztek, s ránk hagyományoztak. Én magam 10-11 éves koromban láttam először közelről a kiskutat. Egy beton hídgyűrű szegélyezte forrás volt akkor, még kézzel is meríthető magasságban állt benne a víz. Egy faoszlop állott mellette, rajta a Szűzanya képe. Egyszerűségével szépen beleillett a környezetbe. A régi szokás járta a háború előtt is, utána is, imádkozni kijárni, betegek kívánságára vizet hozni, egy-egy vadvirágból font, vagy kötött csokrot, koszorút elhelyezni. A vize, ami sohasem apadt ki, nem volt olyan különleges összetételű, mintaz elismert gyógyvizek, mint a mátraiak (a salvus vagy a csevicekutak), egyszerű forrásvíz volt, amit a reménykedés, az erős hit a gyógyulásban mégis híressé tett.. A háború utáni években más falvakból vonaton is jártak Kápolnán vagy Aldebrőn kiszállva csoportok imádkozni, vízért, meg gépkocsival, flakonokkal többször is jöttek távolabbról is. A 3-as útról a leágazást egy fakeresztre akasztott virágkoszorúval jelölték meg. az autósok irányításán.

Jelentősebb gyógyulásként közismert Magdus József kápolnai kőfaragóé, aki hálából köböl és betonból állított emléket a kiskút mellé. Lassanként (profán szóval élve) divatba jött annyira, hogy egyre több kisebb-nagyobb szobor sorakozott a kút előtti terecskén. A házi szobrocskákat hordták innen is, onnan is olyan számban, hogy több sorban sorakoztak a földön, a szentképek meg a fák ágain. Végül még egy kicsi harangocskát is hoztak és állítottak ide valahonnan. Szent Antaltól Szent Vendelig talán minden szent, némelyikből 3, 4 is található volt a sorokban. Eközben az áhítattara Összegyűlt, egyre nagyobb számú vegyes összetételű tömeg mindjobban elvilágiasította a vallásos jelleget. Volt olyan élelmes polgár is, aki rendszeresen kijárt az istentiszteletekre és a Szűzanya részére perselyezett a kalapjával, a saját zsebére. Ezen állapotok láttán sokan megütköztek, tudtommal még az egyházi szervek is helytelenítették, ami ott folyt. Az egész azzal ért véget, hogy a megyei pártvezetés a helybéli vezetést arra sarkallta, hogy tüntesse el az egész komplexumot. A helyi vezetők ettől
vonakodtak, hisz mégiscsak megszentelt hely volt, halogatták  dolgot, mígnem a tsz-ek körzetesítése után az új, idegen vezetés traktorral az egészet elplaníroztatta, a szoborgyűjteményt a közeli Kígyós árkába túratta. Azóta már újból kiásták a kút aknáját, három kútgyűrű mélységig is és a víz újból felfakadt.

De a hely emlékét azonban mindig meg kell őriznünk!