térdig süppedtek a sárba. A falubeliek ezt intő jelnek véve, újból kiásták a kiskutat, hordván a vizet a betegeknek, virágcsokrot kötözve az újból felállított Maria képre. így folyt a huzavona az uradalom es a falusiak között hosszú évekig, míg nem egy igen jelentős esemény szabott irányt a fejleményeknek. A Debrőiuradalomban éppen egy igen durva, telhetetlen tiszttartó volt az úr, aki keményen ráparancsolt a Honvédhalom-pusztán lakó kerülőre /mai szóval mezőőrre/, hogy mindenkeppen tiltsa meg a falubelieknek a kiskút látogatását. A kerülő, Gyetván Janos, maga is nagyszájú, káromkodós ember leven, ha észrevette a csoportosan közeledő híveket elállván az útjukat, erőszakkal visszafordította őket. Nagy volt akkor a hatalma az uraságiak közül meg a legkisebbnek is.
fujtatni, mert ott éppen egy rövid szakasz a legmeredekebb az útból. Olyan is van, aki a parádés kocsis turpisságát gyanítja a dologban. En ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy bárhogyan is esett a dolog, a kocsis egy igen talpraesett, karakán ember volt. Mindenesetre a gőgös úr úgy megijedt, hogy tovább nem mert ellenezni semmit a birtokon, elődeink pedig elégedetten nyugtázhatták, hogy a Jóisten működött közre, azt pedig szentül hittek es hirdettek, hogy a megholt hívek lelkei tartottak kormenetet a hintó előtt. Nem háborgatta tovább káromkodásával Gyetván kerülő sem tovább őket. Ennyit a régi időkben történtekről, amit az elődök megőriztek, s ránk hagyományoztak. Én magam 10-11 éves koromban láttam először közelről a kiskutat. Egy beton hídgyűrű szegélyezte forrás volt akkor, még kézzel is meríthető magasságban állt benne a víz. Egy faoszlop állott mellette, rajta a Szűzanya képe. Egyszerűségével szépen beleillett a környezetbe. A régi szokás járta a háború előtt is, utána is, imádkozni kijárni, betegek kívánságára vizet hozni, egy-egy vadvirágból font, vagy kötött csokrot, koszorút elhelyezni. A vize, ami sohasem apadt ki, nem volt olyan különleges összetételű, mintaz elismert gyógyvizek, mint a mátraiak (a salvus vagy a csevicekutak), egyszerű forrásvíz volt, amit a reménykedés, az erős hit a gyógyulásban mégis híressé tett.. A háború utáni években más falvakból vonaton is jártak Kápolnán vagy Aldebrőn kiszállva csoportok imádkozni, vízért, meg gépkocsival, flakonokkal többször is jöttek távolabbról is. A 3-as útról a leágazást egy fakeresztre akasztott virágkoszorúval jelölték meg. az autósok irányításán.
Jelentősebb gyógyulásként közismert Magdus József kápolnai kőfaragóé, aki hálából köböl és betonból állított emléket a kiskút mellé. Lassanként (profán szóval élve) divatba jött annyira, hogy egyre több kisebb-nagyobb szobor sorakozott a kút előtti terecskén. A házi szobrocskákat hordták innen is, onnan is olyan számban, hogy több sorban sorakoztak a földön, a szentképek meg a fák ágain. Végül még egy kicsi harangocskát is hoztak és állítottak ide valahonnan. Szent Antaltól Szent Vendelig talán minden szent, némelyikből 3, 4 is található volt a sorokban. Eközben az áhítattara Összegyűlt, egyre nagyobb számú vegyes összetételű tömeg mindjobban elvilágiasította a vallásos jelleget. Volt olyan élelmes polgár is, aki rendszeresen kijárt az istentiszteletekre és a Szűzanya részére perselyezett a kalapjával, a saját zsebére. Ezen állapotok láttán sokan megütköztek, tudtommal még az egyházi szervek is helytelenítették, ami ott folyt. Az egész azzal ért véget, hogy a megyei pártvezetés a helybéli vezetést arra sarkallta, hogy tüntesse el az egész komplexumot. A helyi vezetők ettől
vonakodtak, hisz mégiscsak megszentelt hely volt, halogatták dolgot, mígnem a tsz-ek körzetesítése után az új, idegen vezetés traktorral az egészet elplaníroztatta, a szoborgyűjteményt a közeli Kígyós árkába túratta. Azóta már újból kiásták a kút aknáját, három kútgyűrű mélységig is és a víz újból felfakadt.
De a hely emlékét azonban mindig meg kell őriznünk!
Leave a Comment